HORDÓS JÓZSI BETÉRŐJE

everywherewithhelicopter:

A dolog, amit a legjobban szeretek csinálni a világon
pedig nem vagyok benne különösebben jó

A fehér középosztály egyik kedves társasági vitatémája, hogy most akkor sí vagy snowboard. A témában olyan vehemenciával szokás egymásnak esni, mint hogy akkor létezik-e fiú-lány barátság, vagy hogy a Jóbarátok végül is rosszabb-e a holokausztnál, vagy simán csak egy szinten van vele.

Pedig a kérdés tényleg értelmetlen, és nem azért, mert mindenki csinálja azt, amit szeret, hanem mert nem is így merül fel, inkább úgy, hogy lecsúszni egy teljesen érintetlen szűzhavas hegyoldalon bármivel a lábadon vs. bármi más a világon. És így már létezik is megnyugtató válasz.

Ahhoz, hogy akár a síelésből, akár a boardozásból egyszerű szórakozás helyett a világ legjobb dolga legyen, kétféle úton lehet eljutni. Az egyik, hogy meg kell tanulni repülni, vagy legalábbis óriásiakat ugrani vele, és közben mindenfélét trükközni. A másik, hogy olyan helyre kell menni vele, ahova más nem.

Az elsőben sajnos soha nem voltam jó. Egy időben próbálkoztam, de összesen a többé-kevésbé tisztességes 360-ig sikerült jutni, miközben a barátaim már régen úgy pörögtek a levegőben, mint a picsa a korai naplementében. Rájöttem, hogy ez nem fog menni. Maradt a másik út, bemenni a veszélyesbe. Szerencsére kiderült, hogy ez éppen ugyanúgy a világ legjobb dolga, sőt.

Gondolkoztam, milyen spirituális hülyeséggel lehetne ezt megfogni, de semmi igazán ütős nem jutott eszembe, azon kívül, hogy a vastag szűzhótakaró egyszerűen az a közeg, ami a legharmonikusabb mozgást tesz lehetővé, ahol elég egyszerűen csak engedni magad, elég belefolyni, de nem viccelek, a világmindenség madártejébe és minden kanyar valami olyan elementáris természeti harmónia lesz, mintha maga a jóisten esztergálta volna, bele az anyaméh centrietális erejének közepébe mintegy. Vagy a körívére. Vagy pedig ide lehet gondolni bármit, ami nagyon-nagyon kurva jó.

Szokás az ilyen élményeket a szexszel összehasonlítani, ami megint csak elég nagy hülyeség, meg az sem nagy kérdés, melyik hiányozna hamarabb, de azért az is biztos, hogy az összes élmény közül, amiben valaha volt részem, a szűzhavas hegyoldalakon való freeride boardozás van a legközelebb a tökéletességhez.

Cserébe elég sokat kell szenvedni érte. Sőt, tisztán csak időben nézve kifejezetten rossz tud lenni a szenvedés/katartikus pillanat arány. Ezért inkább nem úgy nézzük.

Ez a kép múlt héten készül Valmorelben, és szinte semmiben sem olyan, amilyennek egy jó freeride túrának lennie kellene. Nemhogy rendes felszerelésünk, még egy hátizsákunk sem volt, amiben felvittük volna a deszkát. Igazi hegyi románokként kézben visszük, mint valami hajléktalanszatyrot. És nem reggel indultunk el, rendes időben, hogy napsütésben mászhassunk meg csúszhassunk is, ahogy azt kell, hanem kora délután, úgy, hogy hajnali hatkor még a lányszobában parádéztunk egy nagyon nehéz este után. Ez mondjuk nem látszik a képen, de nem lényegtelen szempont, ha órákat kell felfelé gyalogolni egy meredek hegyoldalon néha térdig, néha derékig érő hóban, ami olyasmi, mint egy hétig folyamatosan focizni.

Szóval kell érte szenvedni, az eredmény pedig nagyjábl egy perc, talán valamennyivel több katarzis. Ilyen arányok mellett nem tudom, mi másért küzdenék így. 

Csak hát milyen az az egy perc. Anyaméh, harmónia, satöbbi, tudjátok. És innentől teljesen mindegy, hogy snowboard vagy léc, Péter barátom, akivel megtettük ezt azt utat, léccel jött, és ugyanolyan élmény volt neki is.

Az az érzés pedig utána, amikor szemből megnézed a hegyoldalt, amin senki más nyoma nincs, csak a tiétek, már tényleg csak a hab a tortán.

Szóval, azt hiszem én ezt szeretem a legjobban csinálni a világon.

minden szavával.